Tegnap óta folyamatos, letörölhetetlen vigyor ül az arcomon. Az a fajta, amit ha akarnék se tudnék elpalástolni. De tudjátok mit? Nem is akarom.
Annyi szuper és meglepetésszerűen, váratlanul érkező dolog történt velem az elmúlt 48 órában, hogy csak kapkodom a fejem még mindig, hogy ez hogy a fenébe lehet.
Azzal kezdődött, hogy tegnap reggel egy másfél kilós szeretetgombócra kellett vigyáznom. Nem mintha ön- és közveszélyes lenne egy yorkie, de mivel akiknél dogsitteltem (létezik ilyen szó egyáltalán?), ők is valaki más kutyájára felügyeltek, így nem volt kérdés, hogy másfél órára sem lehet magára hagyni. Még a végén megfulladna egy szem kutyatáptól. Nagyon jól elszórakoztunk Lucy-vel, a végén teljesen kimerült az ugrálásban, és bevackolta magát az ölembe, és szunyókált egy darabig.
Ezután teljesen véletlenül belefutottam a Nők Lapja Cafén a paleó somlói receptjének kivonatába, és a döbbenettől meg sem tudtam szólalni: közel 6000 felhasználó osztotta meg az ismerőseivel facebook-on. Nem tudom, hogy ez hogy lehetséges, mert ez őrületesen nagy szám, és ez rengeteg embert jelent. Lehet valami rendszerhiba történt, mert más racionális magyarázatot nem találok erre. Mindenesetre nagyon jólesett látni, hogy tetszik Nektek, amit alkotok. 🙂
Talán érthető, hogy így rózsás hangulatban indultam el egy megbeszélésre, ahol nagyszerű híreket kaptam, amikről, remélem, hamarosan Nektek is beszámolhatok.
És ha nem lenne elég, hogy az endorfintól már így is annyira pörögtem, mint egy ötéves, miután megevett egy zacskó francia drazsét, futás közben teljesen váratlanul felbukkant valaki, akire álmaimban sem gondoltam volna. Az, hogy ott állt előttem, egy merő mosoly volt az egész ember, és hogy úgy izzadtan, porosan megölelt, az annyira jólesett, hogy azt el sem tudom mondani.
Ha nagyon hatásvadász akarnék lenni, akkor azt írnám, hogy olyan volt akkor nekem ő, mint éhezőnek egy falat kenyér. De ez nagyon a mai receptre lenne kihegyezve. Még a végén valaki megvádolna, hogy a fenti szösszenet az csupán a képzeletem szüleménye, és csak azért írtam, hogy felvezessem az új kihívást: az élvezhető paleó kenyér megsütését.
Eddig elég jól megvoltam kenyér nélkül, de mostanában a kisördög belém bújt, és olyanokat sugdos, hogy egyek zsömlét, kiflit, mert az jaj, milyen finom. Ja, az. De hogy utána egész nap zombiként járkálok fel-alá, az is borítékolható. Viszont ha van finom paleó kenyér, akkor nincs gond, se kajakóma, se lelkiismeret-furdalás, sőt narancsbőr sem.
Kihívás tehát elfogadva, és mivel a facebookon kértétek, hogy adjak receptet, meg is kapjátok. 🙂
Finom. Minden várakozásomat felülmúlta, nincs mellékíze, noha a kendermagliszttől van egy nagyon sajátos illata, amit valahol már éreztem, de nem tudom beazonosítani. Két változatot sütöttem, az egyik diós-mazsolás, a másik simán kendermagos. Válasszátok, amelyik szimpatikusabb, szerintem egy próbát megér. 🙂
Paleó kenyér
(2 nagyobb bagetthez)
4 tojásfehérje
1,5 dl víz
2 ek. kendermagliszt
4 ek. mandulaliszt
2. ek. űtifűmaghéjliszt
1-2 ek. szezámmag
1 csipet só
1 kk. szódabikarbóna
(a dióshoz kb. 2 ek. dió, fél marék mazsola, a simához 2 ek. kendermsagliszt)
A tojásfehérjét a sóval habbá verjük. A száraz hozzávalókat egy tálban összekeverjük, majd a tojásfehérjét beleforgatjuk. (Én ekkor estem kétségbe először.) Ezután beleborítjuk a vizet, és egy homogén állagú masszát keverünk. Kettéöntjük ezt a nem túl bizalomgerjesztő tésztát, az egyik felébe belekeverjük a diót és a mazsolát, a másikba 2 ek. kendermaglisztet/mandulalisztet. A lényeg, hogy a kenyerünk jelen állapotában inkább folyékony legyen, mint szilárd, de ne legyen túl híg, mert akkor nem lesz tartása, ha elkészül.
Én kisebb méretű szilikonformákba töltöttem. Kb. 170 fokos sütőben sütöttem 30 percig, 200 fokon 10 percig, majd ismét 170 fokon 10 percig. Tűpróbázzatok, az a biztos.
Miután elkészült, kiszedjük a formában (ezért jó a szilikon, mert abból könnyen kiborítható), és rácson hűtjük ki.
Az első képet innen csentem.
Tetszett ez a bejegyzés? Gyere velem a facebookra is!