Húsvétkor felkaptam a futócipőmet, és elindultam kilométereket gyűjteni. Jó hosszú idő után először, és legnagyobb meglepetésemre 14 km-ig meg sem álltam. Azóta persze ismét szerelmes vagyok a futásba, megyek, amikor tudok, néha suhanok, néha csak vonszolom magam, de minden egyes alkalom nagyon sokat ad. Igazi minőségi időt töltök magammal, és én ebben a más-állapotban szinte gyermeki rácsodálkozással döbbenek rá újra és újra, hogy milyen sok olyan dolog van, amiért büszke lehetek magamra, és amiért hálát adhatok.
Mások számára talán apróságnak tűnhet, de tavaly októberben félmaratont futottam. Én, aki 12 éven keresztül úgy ment minden tesiórára, hogy hátha elmarad, hátha beteg a tanár, hátha valami rendezvény miatt nem tartják meg, hátha… Amikor elballagtam gimiből, annak örültem a legjobban, hogy végre megszabadultam a kötelező testneveléstől, aminek vajmi kevés köze volt a test neveléséhez. Se kötélre nem tudok mászni, se fejen állni nem tudok, ahogy gerendán sem tudok bukfencezni, és életemben szekrényt is csak egyszer ugrottam, de annak elsötétülő plafon lett a vége, és sok kékellő folt itt-ott.
Szóval ezek után, az hogy én szeretek futni, az meglepő. Az, hogy félmaratont futottam, kész csoda. 6 hetem volt rá felkészülni, miután elhatároztam, hogy benevezek az amszterdami félmaratonra (persze nem nulláról indultam, de elég rendszertelenül futkorásztam, és 12 felé sosem mentem), ebből egy hetet a szeles-esős holland időjárásnak köszönhetően betegen töltöttem, és nem vagyok abban biztos, hogy a családom fogadni mert volna rám. Nekem is voltak fenntartásaim, sokszor azt is el akartam felejteni, hogy én valaha jelentkeztem, de Amszterdamban a startnál nyilvánvalóvá vált, hogy már nem fújhatok visszavonulót, és lefutom a 21 km-es távot. Óriási élmény volt, csupa kedves, biztató ember az út mentén, lelkes önkéntesek, és a végén a cél az Olimpiai Stadionban. Megérte. Minden egyes métere megérte. A végén még érmet is kaptam, és tényleg mindenkinek csak kívánni tudom, hogy minél több olyan célt tűzzön ki magának, aminek az eléréséhez a komfortzónáját el kell hagynia. El lehet érni bármit, amit megálmodsz magadnak, csak hatalmas elhatározást, hitet, kitartást és munkát igényelnek a nagyobb feladatok.
Most hogy újra szerelmese lettem a kilométereknek, egyből kilátásba helyeződött egy erdei terepfutás májusban, egy újabb félmaraton júniusban, a többi pedig… majd kiderül.
És hogy futás után kicsit kényeztessem magam, ma összedobtam egy proteinszeletszerűséget. Abszolút laktózmentes, semmilyen “gyári” por, tejsavó, szója vagy más ilyen rémség nincs benne, a fehérjét tojásfehérjéből készült totu és olajos magvak biztosítják. Az elfáradt izmok táplálóbbat és finomabbat el sem tudnának képzelni.
Proteinszelet totuból (liszt-, cukor- és tejmentes)
10 dkg totu (mert… ez kényelmesebb :D)
1 marék dió
1 marék mandula
1 tk. eritrit
fél vaníliarúd
A bevonathoz:
1 evőkanál kókuszzsír
1 evőkanál kakaópor
méz vagy eritrit ízlés szerint
Az aprítóban addig keverjük a totut a magokkal, az eritrittel és vaníliával, amíg nem kapunk egy krémes, homogén masszát. Rudakat formázunk (de inkább golyókat… jobban jársz, hidd el), és bevonjuk a felolvasztott kókuszzsírban elkevert kakaóporral és az eritrittel. Irány a hűtő, és edzés szigorúan csak edzés után szabad megkóstolni! 😉
További szösszenetekért, gyere a facebookra.
