Pofonok. Mindenkinek jut belőlük. Nekem is. Néha a fejem majd’ lerepül.
A napokban sokat gondolkoztam, hogy mi legyen a bloggal. Folytassam, töröljem, írjak, ne írjak, egyáltalán betegyem-e a lábam a konyhába…? De olyan sok megerősítést kaptam a barátaimtól és az ismerőseimtől a pofonokkal párhuzamosan, hogy úgy döntöttem, nem hagyok fel a Süteményeskert művelésével.
Szeretem a Süteményeskertet, szeretem az ezzel járó munkát, szívmelengető látni, hogy megnyitjátok az oldalt, megsütitek egy-egy sütimet. Hálás vagyok annak az embernek, akinek a szeretetteljes biztatása nyomán elindult a blog. Magamtól sosem kezdtem volna bele. Azt pedig nagyon sajnálom, hogy a közös történetünk csak eddig tartott, és tényleg csak remélni tudom, hogy egyszer, még ha nem is ilyen minőségben, mint most, de lesz még dolgunk egymással, és akkor a körülmények kicsit békésebbek lesznek.
Bár az sem biztos, hogy olvasni fogja ezeket a sorokat az, akinek szólnak.
Este jön az új recept.
